Hamlet - deszka & vászon :: SZÍNHÁZ ÉS FILM KÖZÖTT

Hamlet - deszka & vászon :: SZÍNHÁZ ÉS FILM KÖZÖTT

Kérdezett: Fülöp Noémi, Hegyi Réka SZÍNHÁZ ÉS FILM KÖZÖTT Péter Hilda nem kért testőrt a Berlinálén [2010. jún. 18.]

A Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznőjét legközelebb Kincses Réka Heimat című filmjében láthatja majd a közönség.

A forgatás néhány hete zajlott Stuttgartban, közben azonban még mindig tart a Varga Katalint kísérő díjeső, amelynek főszerepét Péter Hilda játszotta. A színésznő ezért a filmért kapta meg a román Oscarnak számító Gopo-díjat, legutóbb pedig az észak-kaliforniai Winston-Salemben megszervezett River Run filmfesztiválon a legjobb játékfilmes színészi alakításért járó elismerést ítélte oda neki a zsűri.

A szélesebb közönség a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésznőjeként ismert meg, ahol többek között egy nagyon különleges Júliát is játszottál – te hogyan emlékszel vissza rá?

– Nagyon erősen megmaradt a hangulata: kevés ilyen előadás van, aminek a hangulata még él bennem. Ez tudja segíteni a színészt, mert csak belépsz a térbe, eltöltesz ott fél órát, és beléd kerül az egész előadás.

Eleve meglepett, hogy Laci (Bocsárdi László, szerk. megj.) rám osztotta a szerepet, nem vagyok Júlia alkatú színész. Tetszett az, amit keresett: nem bájolgó, kedves kislányt, hanem a teljes befele fordultság állapotát.

Akkoriban sokat idézte nekünk Hamvast: hogy Rómeó és Júlia mond igazat, a világ többi része pedig félrebeszél. Emlékszem magamra abban a korban, tizenévesen – a legkisebb hamisságra is ordítva reagáltam. Most, visszanézve is úgy érzem, hogy igazam volt. De ahogy telik az idő, belekeveredünk néha hazugságokba, emiatt kezdjük megérteni az embereket, elnézőek leszünk – ez pedig úgy tűnik, megöli ezt a fajta érzékenységet. Vagy ha még érzékelünk is ebből valamit, túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy elutasítsuk, ami nem kell.

Elég furcsa nekem ez a felnőttkor a mai napig, nagyon sok ütközésem volt. Hiába próbálok követni bizonyos értékeket, a világ valahogy azt bizonyítja, hogy nem lehet – valószínűleg ezért kell Rómeónak és Júliának is meghalnia. Ha belegondolunk, az lenne normális, hogy belehaljunk az igazi szerelembe – de az ember túlélésre van berendezkedve.

Péter Hilda

Említetted, hogy elég volt bemenni az előadás terébe ahhoz, hogy ráhangolódj – ennyire fontos neked a tér, amiben játszol?

– Elég fontos, de persze olyan is van, hogy a színész a semmiből megteremt valamit. Nemrég forgattuk a Visszatérés című filmet, teljesen ledöbbentem, amikor megláttam Molnár Gizi nénit: a film végén nem túl nagy jelenete van, és teljesen egyedül, segédeszközök nélkül megteremt egy világot. Gyönyörű.

A Visszatérés egy nő története a Holokauszt után, aki Erdélyben megkeresi az időközben felnőtt, megházasodott gyerekkori játszótársát – milyen szerepet kaptál a filmben?

– Jót, szerettem játszani. Két szálon fut a cselekmény, mi az egyik szál vagyunk: a gyerekkori játszótárs felesége voltam, Anna. Nem volt sok forgatási napom, de amikor Elek Judit (a film rendezője, szerk. megj.) a férjemmel való viszonyról beszélt, azt éreztem, hogy táplálékot kaptam egy időre. Norbi, aki a Varga Katalinban a fiamat alakította, ebben a filmben már beleskelődik a blúzom alá – fura volt.

Vannak színészek, akik ösztönösen építik fel a szerepüket, mások pedig talán nem érzik át annyira a hangulatát, de tudják, milyen technikai fogásokat kell alkalmazzanak – a két módszer közül melyik jellemző rád?

– Kevés technikának vagyok birtokában, most látom Kolozsváron, hogy az mennyire hasznos. Olyan gyorsan készülnek a darabok és annyi előadás van, hogy nehéz csak a lelkedből merítkezni, mert nem mindig van idő újratöltődni. De látok itt olyan színészeket, akik technikailag annyira profik, hogy nem jövök rá, mikor csinálják csak technikából, és mikor élik bele magukat. Ennek az az előnye, hogy soha nem megy nagyon rosszul az előadás.

Sepsiszentgyörgyön érted el az első sikereket, az UNITER-díjat is ott kaptad – hogy érzed, sikerült valóra váltani az elképzeléseidet, amelyek ide vezéreltek Kolozsvárra?

– Amikor eljöttem, annyit éreztem, hogy valami újat szeretnék kipróbálni, az izgatott, hogy új ember legyek, új helyen, hogy újrakezdjem. Úgy éreztem, van még bennem valami, amivel meg szeretnék ismerkedni.

Az elején nagyon furcsa volt Kolozsváron, hogy olyan sokfelé kellett koncentrálni. Szentgyörgyön jobban rá lehetett hangolódni egy-egy próbafolyamatra, valahogy több idő volt mindenre, és szerettem ezt a dolgot. Habár ott is lassabban dolgoztam, mint a többiek... Itt Kolozsváron csak kapkodtam a fejemet az elején. Furcsa volt, hogy egyszer csak minden szokásodból kiforgatnak, de ez tulajdonképpen nagyon jó: azt tanulom, hogy bármit, bármikor képesnek kell lennem megcsinálni. Nem tudom, mi ez, talán rugalmasságnak nevezik, a lényeg, hogy másféle idegállapot, sokkal pörgőbb létezés – örülök, hogy ezt is kipróbálhattam. Inspirál ez a hely.

Szentgyörgyön védve voltam, éreztem, hogy szeretnek. Volt egy burok, ha nagyokat hibáztam is, megsimogatták a fejem – nagyobb volt a bizalom, ami fontos. Itt muszáj a lábadra állj, azt érzem, minden rendezővel meg kell harcolnom még a bizalomért is.

Péter Hilda

Kolozsváron sok próbatételen mentél keresztül: kipróbáltad, milyen egy kész, felépített szerepet átvenni mástól, milyen, amikor kapsz egy főszerepet egy teljesen más társulatban, esetleg dupla szereposztásban játszol, és azt, amikor a színház világából belekerülsz a film világába – arra vagyok kíváncsi, mindez számodra mit jelentett?

– A beugrás nem lenne rossz dolog, ha nem kellene olyan hamar megtörténnie. Nem érted pontosan, mit kell csinálni, nem érzed még, de csinálni kell. Ugyanakkor nagyon jó iskola: akkor döbbensz rá, hogy mire képes a szervezeted, hogy vészhelyzetben mennyire összekapod magad, az ösztönök milyen jól visznek.

A dupla szereposztás számomra kényesebb egy picit, de ez biztosan színésztípus kérdése is. Elég hosszú az út, amíg megtalálom a lényt, akit játszom, de ha az, akivel dupla szereposztásban dolgozom, gyorsabb mint én, akkor a rendezőnek könnyebb, hogy én is azt csináljam, amit ő. Az lenne az igazi, ha a rendező oda tudna figyelni mindkét színész személyiségére, de sajnos erre nincs idő.

Lehet, hogy ezt kell megtanulnom: mindig gyorsabban dolgozni, mint a másik. Sajnos azt tapasztaltam, hogy van olyan rendező, aki élvezi, hogy rivalizálást szít két színésznő között. Azt gondolja, hogy azért fognak dolgozni, hogy jobbak legyenek a másiknál – szerintem ez megalázó: ha eléggé izgat a szerep, így is, úgy is dolgozol.

Kolozsváron a Vadásztársaságot és a Három nővért szeretem a legjobban. Igazán hálás vagyok, hogy játszhatom Irinát, hogy végigélhetem egy gyermeklélek találkozását a világgal. A Vadásztársaság izgalmas munka volt: sokat gazdagodtam tőle, Dragoş (Dragoş Galgoţiu, szerk. megj.) szépen összekovácsolta a csapatot.

Ez persze nem jelenti azt, hogy például a Visszaszületést ne szeretném, szívesen vagyok azzal a csapattal, oldott a hangulat, és örülök, hogy mozgásban fejezhetek ki érzéseket, magam. Megszerettem Szonya lényét is, a Ványa bácsit igazán jó játszani. Néha azon kapom magam a színpadon, hogy bámulom a kollégát, milyen jól játszik ma este. Egymást inspirálják az emberek, van egy egészséges konkurencia. Szeretek a színpadon együtt lenni ezekkel az emberekkel.

Péter Hilda

A filmmel becsöppentem egy másik világba, teljesen váratlanul. Már nem is számítottam arra, hogy valaha is forgatni fogok, úgy éreztem, hogy túl erős az arcom. Azt mondtam, inkább a színházban próbálom megtalálni magam – most már sokszor ennek az ellenkezőjét is gondolom.

A Varga Katalin után a Visszatérésben játszottál, most pedig Kincses Réka Heimat (Otthon) című filmjében. Elindult valami?

– Bennem mindenképpen elindult, izgat a dolog. A Heimat viszont még munkacím, nem tudom, mi lesz a végleges – de erről nem szeretnék részletesebben beszélni, még nem ért véget a forgatás.

A Varga Katalinban elég extrém helyzetben lévő szereplőt kellett eljátszanod – honnan, miből tudtál építkezni?

– Nem is tudom, fogalmam sem volt, hogyan kell csinálni – egyszer csak ott találtam magam a stábbal. Már akkor nagyon megtetszett ez a nő, amikor a forgatókönyvet elolvastam: izgatnak az ilyen szélsőséges helyzetek, valószínűleg azért is találnak meg ezek a szerepek. Szeretek a normálistól eltérő, de a világban igenis jelenlévő dolgokkal foglalkozni.

A gyilkosság is régóta izgat: az a magány, miután megölsz egy embert, hogy mi lesz veled, ép marad-e az elméd? Nem is szerepként fogtam fel, inkább azt képzeltem el, hogy én mit csinálnék abban a helyzetben, vagy milyen, ha megerőszakolnak? Sokszor ösztönösen kellett lépni, nem tudtunk egy felvételt sokszor megismételni, mert nagyon kevés volt a nyersanyag, egy-egy jelenetet nem is próbáltunk egyáltalán.

Izgalmas volt, ahogy alakult a gyerekkel (Tankó Norbert, szerk. megj.) való viszony, puhatolóztam, nem rohantam le elsőre, nem babusgattam, haverként próbáltam közeledni, de csak amennyi jött – a sorsra bíztam ezt a dolgot. Úgy éreztem, nem azt kellene eljátszanom, hogy én vagyok az anyja, hanem valahogy természetes kéne legyen, hogy ott van mellettem. Aztán fokozatosan, szépen összekovácsolódtunk, egymás mellett aludtunk, végül már nagy párnaháborúk voltak esténként.

Három nappal a forgatás vége előtt belémnyilallott, hogy úristen, ennek mindjárt vége lesz. Tizennyolc napig végig együtt voltunk a stábbal, olyan volt, mintha kiköltöztünk volna egy szigetre. Főleg Kommandón, ahol három napot forgattunk, nem volt telefonjel, teljesen elszakadtunk a külvilágtól. Sokszor úgy éreztem, nem is kell játszani semmit, csak beszívni a levegőt, és adott minden.

Színházban is szeretem az ilyen elmélyült, elzárkózott munkát, ilyen volt a Godot-ra várva, vagy az Ilja próféta. Mindegyik szereppel kínlódtam, de közben azt éreztem, kacag a lelkem, boldog vagyok, és teljesen mindegy, mi lesz a végeredmény. Sajnos a rövid próbafolyamatokon kisebb az esély arra, hogy mindez megtörténjen.

Péter Hilda

Néha az volt az érzésem a Varga Katalin sikere láttán, hogy Hamupipőke vagy, aki betoppant a bálba – volt benned ilyen érzés?

– Megcsináltuk a filmet, és azt éreztem, szép dolog történt, de lehet, senki sem fogja látni – nagy öröm volt, amikor először vetítették a TIFF-en. Igaz, akkor szorongva néztem, és csak a hibákra figyeltem. Arra, hogy Berlin mit jelent, igazából később jöttem rá, amikor láttam a filmes emberek reakcióját.

Érdekes pillanatok történtek a vörös szőnyegen, komoly adrenalin az egész. De amikor beültünk a nézőtérre, a hatalmas képernyő elé, óriási nyugalom szállt meg, a filmnek a hibái mintha eltörpültek volna. Persze ez azért is volt, mert akkor láttam először új hanggal a filmet, ami sokat segített rajta, rajtam.

Másnap reggel tíztől este nyolcig, egy órás ebédszünettel interjúkat adtunk tévének, rádiónak, újságnak – még Afrikából, Ausztráliából is jöttek. Mindenki körülbelül ugyanazt kérdezte, ez is egy külön szakma: hogyan mondd el nagyjából ugyanazt a dolgot negyvenszer, olyan ragyogó arccal, mint akinek most születik meg először ez a gondolat a fejében. Tulajdonképpen ebből a habos világból senkivel sem találkoztunk, mert kocsik hoztak-vittek mindenhová – megkérdezték tőlem is, hogy kell-e testőr, mondtam, egyelőre még nem.

El tudod képzelni, hogy ez még egyszer megtörténjen?

– Nem tudom... ritka az a film, amit a sors ennyire a kezébe vesz – talán mert mindenki lelkesen csinálta, a tisztaságért, az odaadásért. Ettől tartom fantasztikusnak és kiszámíthatatlannak az életet: álmodunk egy kicsit, és ha az élet éppen szeret, tízszer akkorát röpít.

Fotók: Biró István